Januárban szigetszentmiklósi "Postás Veteránok" ünnepelték a Szent Erzsébet téri Posta működésének 30. évfordulóját.
Az eseményre meghívást kapott az akkori és a jelenlegi városvezető is, így Fodor Antalné dr. Nagy Jánossal köszöntötte a találkozó résztvevőit, akik felelevenítve a közösen átélt emlékeket, egy jó hangulatú, bensőséges napot töltöttek együtt. Ez a kezdeményezés talán egy állandó programot hozott létre a postás közösség számára.
Kívánjuk, hogy váljon hagyománnyá ez az összejövetel, és ezúton köszönjük valamennyi postai dolgozó munkáját!
A találkozó megálmodója, Mónus Tamás ezekkel a gondolatokkal számolt be az eseményről:
"Sokszor hallom, hogy embertelen lett a világ.
Hogy az emberek nem foglalkoznak egymással.
Hogy ha nem keresnek, akkor nem vagy fontos.
És hogy ha a másik nem jelentkezik, te se keresd.
Én ezt egészen másképp látom...
Szerintem az emberek ma is vágynak a jó kapcsolatokra, a beszélgetésekre, az egymásra figyelésre. A nyitottság ott van bennünk. Ami hiányzik, az inkább a kezdeményezés.
Sokan félnek megszólítani a másikat. Várnak, hallgatnak. Azt gondolják: „ha akar valamit, majd keres.”
Tavaly év végén egy nagyon kedves régi kolléganőmmel belevágtunk valamibe...
Kezdeményeztünk egy találkozót olyan postásoknak, akik még a múlt században alapozták meg a szigetszentmiklósi posta mindennapjait. Amibe mi ketten csak 1995 végén csöppentünk bele.
Őszintén: sok esély nem volt rá, hogy ebből bármi is lesz.
De megpróbáltuk...
A kezdeményezést hatalmas lelkesedés fogadta.
És tegnap mindez valósággá vált.
Mindenki félretette a maga gondját, fájdalmát, nehézségét, és eljött, hogy együtt ünnepeljük meg: harminc éve költöztünk át a régi posta épületéből az újba.
A találkozót a Fővárosi Vízművek támogatta, lehetővé téve, hogy újra beléphessünk régi munkahelyünkre.
Támogatott továbbá bennünket a Magyar Posta Zrt., a Postamúzeum régi fotókkal, valamint Szigetszentmiklós Város Önkormányzata is a helyszín biztosításával.
Régi, soha nem hallott történetek kerültek elő a kollégák fotóiból és vallomásaiból.
Fotókról „lebuktak” a főnökasszony irodájába titokban beülő egykori postáslányok, akik hivatalvezetősdit játszottak.
Nevettünk a pénzkötegeket dobáló, pénzesőben táncoló „főpénztáros lányokon” is, akik ma már családanyák, nagymamák, mégis ragyogó arccal vallották be egykori „bűneiket” a csodálkozó, de mosolygó szemekkel figyelő vezetőik előtt.
Csínyek voltak ezek?
Vagy az élet játékos formában megélt álmai?
Ki tudja... Egy biztos: ma már gyönyörű emlékekké váltak. Olyanok, amelyek a tegnapot felejthetetlenné tették.
A 30 éves jubileumot az 1996-os polgármester asszony és a jelenlegi polgármester úr is megtisztelte jelenlétével. Számunkra ez nemcsak nagy megtiszteltetés volt, hanem szép jelképe is annak, hogy a múlt és a jelen találkozásából születhet egy emberibb, boldogabb jövő. És ami a legfontosabb: ott volt egy közösség. Élőben... Egymás szemébe nézve, együtt emlékezve.
Hamarosan egy rövid videóban is megmutatom, milyen volt a hangulat.
Addig is kívánom, hogy soha ne gondolja senki a másikról: „nem kíváncsi rám, így én sem keresem.” Mert sokszor csak egy cseppnyi bátorság hiányzik.
Egy üzenet, egy kérdés, egy kedves megszólítás. Ha nem várunk, hanem kezdeményezünk, csodák sorozata indulhat el.
És akkor a világ nem embertelennek fog látszani… hanem olyannak, amilyen tegnap volt: emberségesnek, szerethetőnek...
Olyannak, amiben jó élni... És jó embernek lenni..."
