Budapest, 2025. szeptember 8. – 2025 Magyarországon ismét az aszály éve volt – hiába hullott mozaikosan több csapadék, mint a hírhedt 2022-es esztendőben, a talajvíz tovább süllyedt, a folyókkal érkező víz mennyisége csökkent, a csapadék éves eloszlása egyre kedvezőtlenebb, a talaj kiszáradt. Mára nyilvánvalóvá vált: a vízhiány már nem rendkívüli állapot, hanem a mindennapjaink része, ami egyre súlyosabb mezőgazdasági károkat és élőhelyveszteséget okoz.
2022 óta az aszály olyan visszatérő vendég, akit bár nem szívesen látunk, rossz döntések és gyakorlatok képében mégis hellyel kínáljuk, megetetjük, megitatjuk – ezért lassan végleg ideköltözik. A gazdák ennek következtében egyre nehezebb helyzetekkel állnak szemben: a talajvíz túl mélyre süllyedt – ez akár mínusz 3 méter is lehet a sok éves átlaghoz képest –, a kutak kiapadnak A kiskerti gazdálkodásba bevonódó hátrányos helyzetű térségekben pedig a terméskiesés miatt sokan elveszítik a reményt és a motivációt a folytatásra.
A magyar mezőgazdaságban nyár végéig 100 milliárdos kár keletkezett, amelynek okozója elsősorban a szántóföldi művelés esetében az aszály.
Folyók és csapadék: történelmi mélypontok és szélsőségek
2025 tavaszán a Duna és a Tisza vízszintje történelmi mélyponthoz közelített, köszönhetően a felső vízgyűjtőkön tapasztalt rekordalacsony csapadékmennyiségnek és a hiányzó hótakarónak. A Tiszán március elején -257 cm-es vízállást is mértek a szolnoki vízmércén, ez július elején már -292 cm volt. Ugyanebben az időben a Dunában mindkét alkalommal előbukkant az Ínség-szikla Budapesten. A hőhullámokkal tarkított nyár és az erős párolgás tovább súlyosbította a helyzetet. 2024-ben a Homokhátságon és a Tiszántúlon 30-40%-kal kevesebb csapadék esett le a sok éves átlaghoz képest. Most, 2025 szeptember elején a Homokhátságon még mindig rendkívüli és erős aszályt jelez a vízügy aszálymonitoring hálózata. A vízügyi igazgatóságok jelentései szerint több kút kiszáradt vagy szokatlanul alacsony a vízszintjük. A drámai aszály legsúlyosabban érintett térsége továbbra is a Homokhátság.
„A magyar táj mára olyan, mint egy repedezett agyagkorsó: ha nem javítjuk meg a repedéseket, bármennyi vizet öntünk bele, elszivárog. Ha nem történik valódi áttörés, tíz éven belül már nemcsak az Alföldön szembesülhetünk az állandó, súlyos aszállyal” – figyelmeztet Samu Andrea, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértője.
A jelek a középhegységekben is megfigyelhetők: egyre korábban sárgulnak az erdők, a legelők pedig sok helyen már a nyár elejére kiégnek. A kutatások egyes fafajok, például a bükk eltűnését, valamint száraz füves pusztává alakulását jelzik előre.
Vízmegtartás: befektetés a jövőbe
A „vízmegtartás” szó mára szinte elcsépelt kifejezéssé vált a közbeszédben, a gyakorlatban mégis csupán akadozva és kapkodva működik: a víznek a tájban, a talajban és a növényekben lenne a helye, ehelyett még mindig ahhoz ragaszkodunk, hogy a kotort csatornákban tartsuk meg a vizet.
A felszín alatti vízkészletek védelmére és visszapótlására a döntéshozóknak nem költségként kellene tekintenie, hanem a jövőbe történő befektetésként. Az erdők, gyepek és vizesélőhelyek helyreállításával, valamint fenntarthatóbb mezőgazdálkodással közelítenénk az időjárási szélsőségek tompításához, ezzel hozzájárulva a gazdák megélhetéséhez. Erre a közelmúltban volt egy jó példa is: idén nyáron a WWF Magyarország kezdeményezésére, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatósággal együttműködve a Beregben homokzsákos duzzasztással több héten keresztül juttatták el a Tisza vizét a Kőris-erdőbe, az elöntésnek köszönhetően pedig fellélegezhetett a szárazságtól sínylődő erdőfolt. Az itt megszerzett tapasztalatok hasznosak lesznek ahhoz, hogy a jövőben egyre gyakrabban és több területen lehessen a tájba vizet juttatni. A WWF Magyarország partnereivel együttműködésben több területre is tervezett vízvisszatartást, és folyamatosan keresi a megvalósítás további lehetőségeit is.
A felszín alatti vízkészlet az ország láthatatlan kincse, az aszály pedig nem csupán a természet problémája: a magyar gazdák, közösségek és családok mindennapi megélhetése forog kockán. A kérdés immár nem az, hogy megengedhetjük-e magunknak a változtatást – hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak azt, hogy ne változtassunk.
További információ:
 |
Berende Alexa E-mail: alexa.berende@wwf.hu |
Fotó: Samu Andrea WWF